2. fejezet 2/2

Akira

   Másnap reggel egy kicsit késésben voltam, de sikerült időben beérnem a suliba. Szerencsémre az első két órám művészet volt, így nem kellett azzal az önelégült Vigyorival találkoznom. Rajzolás közben elkezdtem gondolkodni a tegnap történteken, ugyanis tegnap nem volt az eszembe ez az egész. Valahogy nem fért a fejembe, hogyan értette, amit mondtam? Hiszen japánul ordítottam le a fejét, és mellé japánul válaszolt. Hn… Ez csak úgy lehetséges, csak ha az az idióta tud japánul.

   Azt a jó kurva! Ez a hülye gyerek csak szórakozott itt mindenkivel? Még szerencse, hogy nem adtam hangot a belső kitörésemnek. Szép is lett volna óra közben kiabálni.

   Hirtelen egy fantasztikusan gonosz ötlet kezdett kirajzolódni a fejemben. Ha ő szívathatja itt a népet, én se viselkedhetek vele másképp. Gondolatban lepacsiztam magammal, amiért ilyen ügyes voltam. Erre is csak én lehetek képes.

   Az óraközi szünetekben a tetőn voltam egymagam és a tervemet tökéletesítettem. A többi órán tudomást se vettem a mellettem ülő szöszke újoncról, aki gyilkos pillantást meresztett rám, de azért a mosoly még mindig ott volt a szája szélén.

   Alig vártam már az ebédszünetet, mert egész nap nem ettem semmit se. Mire leértem az ebédlőbe, Kise már lefoglalt egy helyet nekem a csapatunk asztalánál.

-Sziasztok!- köszöntem, amit odaértem hozzájuk.

-Szia! Hello!- mondták a többiek is.

-Ugye, ma nem lesz olyan fárasztó edzés, mint tegnap?- kérdezte Ren. Takagi Ren a kosárcsapatunk legfiatalabb tagja. Még csak első éves itt az egyetemen, de piszkosul jól dobja a három pontosakat.

-Nyugi, csak 100 kört terveztem be a nagy pálya körül.- mondtam halálos komolysággal az arcomon.

-Mi van?- akadt ki egyszerre mindenki, csak Kise dőlt a röhögéstől.

-Nehogy elhiggyétek már! Ma csak dobálunk párat, semmi több.- nyugtatta Kise a többieket. -Ano Akira-kun, az igazgató látni szeretne órák után.

-Okay, köszi.

   Kaja után még volt egy matekunk Tatsuya-senseijel. Valamiért szeretem az ő óráit, pedig sose volt a kedvenc tantárgyam. Tatsuya-sensei egy nagyon kedves ember, már kicsi korom óta ismerem. Igazából a nagyapám lehetne, de mivel a szomszédban lakik, apámként tisztelem. Sokat vigyázott rám, mikor még porba fingó kis kölök voltam. Senseinek pár éve halt meg a felesége, azóta én mindig ott voltam vele, ha kellett. Ha lehet mondani, még szorosabb lett a kapcsolatunk.

   Óra végén elindultam az igazgatóhoz. Fogalmam se volt, hogy mit akarhat tőlem. Odaértem az irodához, bekopogtam. Hallottam egy „Szabad!”-ot, majd beléptem. Szó szerint lefagytam, amikor megláttam bent Vigyorit is. Ez meg mi a francot keres itt? Remélem semmi köze nincs hozzá, hogy az igazgató hívatott. Nagyon remélem.

-Jó napot, Igazgató Úr!- köszöntem.

-Szervusz, Akira! Először is szeretném, ha a továbbiakban angolul beszélnénk Tachibana-kun miatt.- minden reményem itt szűnt meg létezni. Bólintottam, majd folytatta angolul. –Szeretnélek megkérni, hogy segíts Yukinak a tanulásban. Ugyanis a 3, 5-es átlagot mindenkinek el kell érnie ebben az iskolában.

-Ezt komolyan átgondolta Hayashi-san?- kérdeztem egy kicsit hangosabban a kelleténél.

-Mivel te vagy az iskolám legjobb tanulója, más már szóba se jöhet.- adta az egyszerű választ.

-De nem gondolja, hogy azért a címért mennyi mindent meg kell csinálni? Meg ott van mellé a félévi kiállításom, nem beszélve a kosár csapatról is, főleg, hogy épp a tavaszi bajnokságra készülünk! Szóval nincs időm, hogy még az Újonckával is foglalkozzak!

-Ezt teljesen megértem Akira, de ebben a helyzetben csak rád számíthatok!

   Hirtelen felgyulladt az a bizonyos lámpa. Most, hogy jobban belegondolok, ez az egész csak jót jelent nekem, hiszen sokkal könnyebben véghez tudom vinni a tervemet.

-Legyen, elvállalom!- mondtam, miközben nagyot sóhajtottam a hatás kedvéért.

-Köszönöm szépen! Annyi lenne még a kérésem, hogy segíts Yukinak a japánban, mert nem beszéli a nyelvünket!

   Erre csak bólintottam egyet és indultam kifelé. Még hallottam, hogy Szöszi felemelte a seggét és váltott pár szót a dirivel. Jó sokáig tartott ez a kis beszélgetés. Már az edzés is rég elkezdődhetett, szóval jobb lenne sietni.

-Akira!- hallottam meg egy ismerős, de felettébb irritáló hangot, majd megálltam és szembe fordultam vele. –Mikor kezdjük a tanításomat?- kérdezte, persze angolul.

-Figyelj, Szöszi!

-Ne nevezz így!- emelte feljebb a hangját. Nézzenek oda, még neki áll feljebb!

-Tudod, jobb lenne, ha állítanál a pici szádon, mert a végén nagyon rosszul fogsz járni!- kezdtem nyugodtságot színlelve.

-Hm!

-Hogy baszódj meg te szőke idióta! Még a szövegemet is le kell nyúlnod?- itt már totálisan felment bennem a pumpa. –Jól vigyázz, ha nem akarod, hogy annak a cuki pofidnak valami baja essen!- ekkor már teljesen a folyosó falához nyomtam, majd folytattam. –Holnap, órák után a könyvtárban kezdjük!

   Fogtam magam és otthagytam megszeppenve Szöszit. Most nem mosolygott a drága, bár meg is értem. Szépen leordítottam a fejét, de meg is érdemelte. Kellett neki felbaszni az agyam. Jól van Akira, most le kell nyugodnod! Irány az öltöző.

   Amit beértem nagy meglepetésben részesültem. Senkinek se volt ott a cucca. Hova lett mindenki? Mindenhol szétnéztem, de csak Kise holmiját találtam meg. Rápillantottam az órámra. Fél 4. Ilyenkor már rég vége szokott lenni az edzésnek. Ennyire eltelt volna az idő?

   Vízcsobogást hallottam meg. Biztos Kise van bent. Hát nincs mit tenni, irány a zuhany lenyugodni.