Yuki
Ma van az első napom a BL-ben, és amilyen
szerencsés vagyok, nem állítottam be az ébresztőmet, ezért késni fogok. Ez a
suli a művészlelkeknek lett kitalálva. Úgymond én is művész vagyok, csak nem a
rajzé, hanem a konyháé.
Az utcákon végig rohantam, még kaját venni
se álltam meg. Kb. fél óra késéssel, de megérkeztem a suli elé. Mivel még
tegnap megkaptam az órarendet, csak a megfelelő termet kellett megkeresnem.
Nagy sóhaj után újra futásnak eredtem, be a kapun, végig a folyosókon, és
emeleteken. A harmadik emeleten meg is találtam az óra helyszínét. Nem tudtam
lelassítani, ezért beestem az ajtón, valaki lába elé. He-he, ez vicces lesz.
-Bocsesz!-
szólaltam meg angolul, még mindig az ismeretlen cipőét fürkészve. Igazán nagy
lába van! Állapítottam meg magamban.
-Hn!-
válaszolta a nagy láb tulajdonosa.
-Okazaki-kun,-
hallottam meg egy másik hangot is. Mikor arra néztem, akkor vettem észre, hogy
a tanár az, aki japánul kezdett beszélni. –menj a helyedre! A felelésnek vége!
Jah, hogy a tanár Nagy Lábnak beszélt! Esett
le a végére. Nagy nehezen feltápászkodtam a földről, és láttam, hogy a srác
elindul az ablak felőli legutolsó pad felé, ahova le is ült. Előtte két srác
ült.
-Gyerekek!
Szeretném bemutatni az új osztálytársatokat!- majd rám nézett és angolul
folytatta. Úgy tűnik, hogy tudja „nem értek” japánul. –Kérlek, mondj pár dolgot
magadról!
Elkezdtem vigyorogni, mint akit most
engedtek ki a zárt osztályról, és elkezdtem a mondandómat. Persze angolul.
Kicsit se vagyok piszok. Á, dehogy!
-Sziasztok!
Yuki Tachibana vagyok, de szólítsatok csak Yukinak! Pár napja költöztünk
apámmal Japánba. Remélem, jól kijövünk majd!- kíváncsi vagyok rá, hányan
értették az előző monológomat. A mosolyom még szélesebb lett a visszatartott
nevetéstől.
-Köszönjük
Tachibana-kun a bemutatkozást. Kérlek, ülj le Okazaki-kun mellé, az utolsó
padba!- mutatott a megfelelő hely felé. Nagy Láb mellett lesz a helyem. Ahogy
elnézem, árad belőle a sötét aura! Hogy én milyen jól fogok szórakozni.
Elindultam a pad felé, közben az értetlen
arcokon és a pusmogáson mosolyogtam. Szép lassan leültem a padba, de ahogy
helyet foglaltam, állhattam is fel, hiszen kicsöngettek. Ilyenkor nem vagyok
kedves Yuki. Nem szeretem, ha valamit feleslegesen kell csinálnom. Ezzel az egy
dologgal lehet kikergetni a világból.
Mr. Mogorva és egy szőke gyerek lépett le
elsőként, majd a többiek. Észrevettem, hogy sokan megbámulnak a folyosón. Amint
elmentem egy csajokból álló társaság előtt, azok elkezdtek vihorászni, és a
hajukat dobálni. A fiúk, pedig vagy gyűlölködve, vagy irigyen néztek rám.
Közben a következő órám helyszínét kerestem…
A napom viszonylag gyorsan telt, igaz, nem
sok mindenkivel beszéltem. Vagy nem tudtak angolul, vagy csak törték azt, én
meg röhögtem a hülye kiejtéseken, vagy tudtak, csak nem álltak velem szóba.
Inkább játszottam a magányos farkast, csak vigyori kiadásban.
Megtudtam ma, hogy Mr. Mogorva –akinek még
mindig nem tudom a keresztnevét- a helyi suli kosárlabda csapatában játszik,
mint center, és hogy piszok jók a képei, na meg nagyon-nagyon okos.
Hozzáteszem, hogy ezeket mind véletlenül, a helyi rajongó táborától tudtam meg.
Utolsó óra előtt, hallottam, hogy valaki Akira-sempainak hívja. Szóval Okazaki
Akira. Hm.
Sok közös órám volt vele, amin mellette
kellett ülnöm. Mivel imádom bosszantani az embereket, így folyamatosan
bámultam, amit az utolsó órán unhatott meg.
-Rohadj
meg Vigyori! Mit bámulsz folyton?- kelt ki magából az óra közepén. Még fel is
állt, és onnan nézett le rám. Én a fejemet a kezemre támasztottam, és
felmosolyogtam rá.
-Kira-chant!- válaszoltam. Hallottam, ahogy elakad
mindenki lélegzete. Ezt megértették. Mosolyogtam még jobban. A srácból csak úgy
sugárzott a negatív energia.
-Chan a kurva anyád!- Szép lassan halványult a mosolyom. Ezt kár volt
Okazaki Akira!!! Anyámat senki nem veheti a szájára. Ezért büntetés jár. Persze
akkor még nem tudtam, hogy nem lesz a büntetésből semmi, hála az igazgatónak…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése