Akira
Reggel
sikerült időben felkelnem, mert este még beállítottam az órám. Szépen,
nyugodtan vettem egy frissítő zuhanyt, majd felöltöztem és elindultam a suliba.
Út közben vettem még kaját és az óra kezdete előtt negyed órával be is értem.
Szerencsétlenségemre Miss. Night-tal, az angol tanárral van órám. Nagyon
nem csipázza a fejem, ezért sokszor van az, hogy engem feleltet. Pechére
mindent tudok, hiszen mindig tanulok, és még szép, hogy kitűnő tanuló vagyok.
Becsöngettek.
A hárpia már be is lépett a terembe. Mindenki elővette a cuccát és kezdetét
vette a halál órája.
Az első 20
percben szegény Kisét kínozta, majd következtem én. Minden kérdésére jól
válaszoltam. 10 perc után, a mondatom közepén, az ajtó csattanása és egy igen
alacsony egyén a földre terülése okozott nagy meglepetést.
Pont előttem
vágódott el, és kellett neki kb. fél perc, mire kinyögte angolul, hogy:
-Bocsesz!
Erre a
válaszom egy határozott:
-Hn!
Ki ez a
gyerek? És mit keres itt? Ez a két kérdés foglalkoztatott, de több nem is
érdekelt.
-Okazaki-kun, menj a helyedre! A felelésnek vége!-
kezdte a vérszívó, azon az idegesítő hangján.
Magamban
bosszankodtam, mert nem tudtam Miss. Night agyát tovább húzni. Morcosan ültem
le a helyemre, a legutolsó padba, az ablak felől. Csak én ültem ott, előttem,
pedig Kise és még valaki, akinek mindig elfelejtem a nevét.
-Gyerekek! Szeretném bemutatni az új
osztálytársatokat! Kérlek, mondj pár dolgot magadról!- a tanárnő hangjából ki
lehette venni, hogy mennyire bejön neki az új gyerek. Mindenki nagy
meglepetésére, angolul kezdett el dumálni.
-Sziasztok! Yuki Tachibana vagyok, de szólítsatok csak
Yukinak! Pár napja költöztünk apámmal Japánba. Remélem, jól kijövünk majd!- és
ezt az egészet egy kicseszett nagy vigyorral az arcán mondta el.
-Köszönjük, Tachibana-kun! Kérlek, ülj le Okazaki-kun
mellé, az utolsó padba!
Hogy mi van?
Most komolyan mellém fog ülni ez a hiperaktív mosolybomba? Előre látom a sötét
jövőmet…
El is indult
felém, le is ült, de abban a pillanatban kicsöngettek. Azonnal felpattantam
Kisével együtt, és elsőkként hagytuk el a termet. Meg se álltunk az iskola
tetejéig. Ide elvileg tilos feljönni, sőt még le is zárták az ide vezető
lépcsőt, de sikerült rávennem az igazgatót, hogy hagy jöhessek fel néha ide.
Ezt is annak köszönhetem, hogy kitűnő tanuló és a sulink tehetséges kosárlabda
center játékosa vagyok.
-Mit szólsz az új gyerekhez?- kérdezte Kise, amit
felértünk.
-Semmi érdekes nincs benne. Csak egy túlbuzgó,
vigyorgó alak. Pont olyan, akiket utálok.- válaszoltam és közben rágyújtottam
egy szál cigire. Részemről befejezettnek tartottam ezt az „új gyerek” témát.
Mire vége
lett a szünetnek, Kisével már a következő óránk helyszínén voltunk. Az a Yuki,
vagy kicsoda már le is telepedett. Jéé, megjegyeztem a nevét. Ilyen se fordult
elő még velem, hogy emlékezzek valaki nevére. Elővettem a legsötétebb aurám
mára, hogy biztosan ne legyen kedve hozzám szólni.
A nap elég
gyorsan telt el, azt leszámítva, hogy a mellettem ülő hülye gyerek állandóan
engem nézett. Ezzel az egy dologgal lehet kihozni nagyon a sodromból. Utolsó
órán hangot is adtam a nem tetszésemnek!
-Rohadj meg Vigyori! Mit bámulsz folyton?- keltem ki
magamból és mellé még fel is álltam.
-Kira-chant!- válaszolta mosolyogva. CHAN!!! Ez
komolyan lechanozott engem?? Pont engem, aki tiszteletet érdemel??
-Chan a kurva anyád!- ordítottam le, utána, pedig
fogtam magam és elhúztam az óráról.
Nagyon
felidegesített az a kölyök. Mégis mit képzel már magáról? Hogy ő az új gyerek
és akkor neki már mindent lehet? Na azt már nem! Majd teszek én róla, hogy
lefagyjon az arcáról a vigyor. Dühömben belevágtam egy nagyot az öltözőben lévő
szekrénybe.
Valamennyire sikerült ugyan lenyugodnom, de
teljesen csak az edzés végére. Addig senki se mert hozzám szólni, ugyanis
tudják, hogy milyen vagyok, ha felhúzzák az agyam. Kise is csak akkor mert
megszólalni, amikor már csak ketten voltunk bent az öltözőbe.
-Jól vagy?- kérdezte a tőle megszokott félős
hangsúlyban.
-Hn.- ez annyit jelent nálam, hogy igen és nem akarok
többet beszélni a dologról.
A suli
kapujában még megbeszéltük Kisével a holnapi edzéstervet, majd elbúcsúztunk
egymástól. A hazafelé vezető úton elkezdett fájni a kezem. Pont az, amelyik a
szekrényen okozott egy kisebb horpadást. Nem fordítottam rá különösebb
figyelmet, de anyum totálisan kiakadt, amikor meglátta a félig belilult
kezemet. Kíváncsiságát sikerült kielégítenem azzal, hogy csak bevertem. Végül
is nem hazudtam neki, csak nem árultam el a teljes igazságot.
Felmentem a
szobámba és előkerestem a fáslit. Bekötöttem a kezem, majd nekiültem a tanulni.
Két óra múlva feladtam és bevetettem magam a műtermembe. Nagyon szeretek itt
lenni, mert ez az én saját kis birodalmam. Anyámon kívül senki se teheti be ide
a lábát. Nagyjából este 10 lehetett, amikor elmentem zuhanyozni és nyugodtan
mentem el aludni. Ekkor még sejtelmem se volt, hogy az eddigi normálisnak
nevezhető életemet sikeresen fel fogja borítani a drága igazgató…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése