6. fejezet 2/2

Yuki

   Már két hete szenvedek kínzóm keze által, vagyis inkább az esze által. Mázlim van, hogy gyorsan tanulok, és így javul az átlagom. A legjobban a japán órákat nem csipázom, azokat gyorsan megunom. Nem tudom, hogy mennyire esett le neki, hogy tudom, amit „tanít”.

   Egyik ilyen tanulós napon, majdnem megcsókolt. Én totál zavarba jöttem és elfordultam, pedig nagyon is akartam, de helyette játszottam a félős nyuszit.

   A másik dolog, ami folytonos pirulásra késztetett, az, az állandó tapizása volt. Hol átölelt, hol rátette a kezét az enyémre, vagy a hátamra. Én meg csak remegni tudtam. Utálom, hogy ilyen reakciókat vált ki belőlem. Ezek a megnyilvánulásai ráébresztettek az érzéseimre. Egy ideig magamnak sem vallottam be, de fülig beleszerettem Mr. Mogorvába.

   Ebben a két hétben Hiroval is barátok lettünk. Ő az egyetlen a könyvtáros nőn kívül, aki tudja, hogy tudok japánul.

   Daisukéval szemben még mindig nem múlt el a rossz érzésem. Talán félek tőle, de magam sem tudom, mit érzek. Még mindig érzem, hogy valaki követ. Ezt az érzést kapcsolom, a tegnap, az ágyamon talált rózsával. Rettenetesen kiborított, hogy valaki járt a szobámban, és szerintem nem ez volt az első alkalom. A tegnapi napomra rá is nyomta a bélyeget a reggeli felfedezésem. Akirának is feltűnt, de elővette a gúnyos énjét. Nesze neked szerelem.

   Ma edzése volt, így az öltözők előtt kellett megvárnom. Azt mondta, hogy együtt menjünk a könyvtárba.

   Az öltözőkhöz érve nyögésszerű hangokat hallottam. Azt hittem, valakinek valami baja esett, ezért benyitottam a helységbe, és megpillantottam Kise fejét. Semmi mást nem láttam az elválasztó faltól, csak a hátravetett fejét, és rajta az élvezetet. Megdöbbentem, hiszen neki kosáredzése lenne Akirával. Helyette itt élvezkedik. Vajon van vele valaki?

-Akira!- amint kimondta partnere nevét, elélvezett. Most megkaptam a választ a kérdésemre, Akirával van. A tudat, hogy azok ketten együtt vannak, valamit elindított bennem. Fogtam magam, és ott, ahol bejöttem, le is léptem.

   A nagy rohanásban nem vettem észre az előttem állót, így szépen neki mentem. Az illatáról rögtön felismertem, de az lehetetlen, hogy Ő itt legyen. Neki Kisével kellene lennie. Mégis mi folyik itt?

-Mi a baj?- kérdezte, és ami egyszer se történt meg, aggódó volt a hangja. Jó érzés volt, hogy végre láttam valami érzést az arcán.

-Semmi.- nyöszörögtem, majd letöröltem a kicsorduló könnyeket.

-Ha semmi lenne, akkor nem vágnál ilyen arcot. Inkább menj előre a könyvtárba, ott majd beszélünk.- adta az utasítást. Rá se nézve rohantam el mellette, a törzshelyünk felé.

   A könyvtárban Nakagawa kisasszonyhoz mentem. Lehet, hogy több mint harminc éves, de jót lehet vele beszélgetni. Epret is kaptam tőle. Nyami, a kedvencem.

   Talán, ha tíz percet voltam ott, mikor Akirát láttam beviharozni. Nem szólt egy szót se, hanem megfogta a csuklómat és húzni kezdett hátra. Szépen „levágott” az egyik székre és mellém ült.

-Mond el, mi volt az öltözőnél!- csapott bele a lecsóba.

-Mint mondtam már: semmi.- erősen szuggeráltam az asztal lapját.

-Ne várd, hogy el is higgyem! Szóval, légy szíves mondd el!- jé, kérni is tud! A keze a hátamra vándorolt, aminek a hatására összerezzentem. Valamit ki kell találnom. Nem mondhatom el neki, hogy beleszerettem egy fiúba, aki nem mellesleg ő maga.

-Jó, elmondom-, határoztam el magam, majd japánul folytattam. –nem kell tovább tanítanod japánul, mert már tudok.

-Tudom, hogy tudsz japánul!- oké, most én lepődtem meg. Akira kész rejtély.

-Mégis mióta tudod? Bár téged ismerve, nem kéne meglepődnöm.- morogtam.

-Egy kis késéssel, de rájöttem, mikor le Kira-chanoztál. És most mondd el, hogy mi volt az öltözőnél! Hn!- sejtettem, hogy lebuktattam magam, de Ő miért nem mondta el az igazgatónak. Kikészít ez a srác. –és most mond meg, hogy mi volt az öltözőnél. Hn!- addig álljál fél lábon étel nélkül. Ezt nem fogod kihúzni belőlem, hiába az a cuki pillantásod.

-Látom, nem adod fel! Amúgy csak szimpla magánéleti probléma.- nem fogok kiakadni, nem fogok kiakadni, de ha továbbra is így néz rám, akkor kifogok.

-Kisére célzol?- hát persze, hogy rá, de nem fogom kimondani.

   Szomorú lettem, ahogy eszembe jutott, hogy mit láttam. Vajon együtt vannak? Gyorsan eltüntettem a szomorúságot az arcomról, és ismét a közömbös álarcomat mutattam neki.

-Figyelj! Kise és köztem nincs semmi! Azt leszámítva, hogy jó ideje belém van esve.- Ez nem lehet igaz! Ennyire még nem örültem semminek. Hülyén nézne ki, ha a nyakába ugranék? Határozottan igen.

-Ezt nekem feltétlenül tudnom kell?- ideges vagyok, de neki csak a nyugodt arcomat mutattam. Nem kell neki tudnia mennyire, örülök, hogy nincsenek együtt.

   Ahogy ránéztem, vettem észre, hogy bizony nagyon felidegesítettem. A hatás sem maradt el. Megfogta a vállamat, majd maga felé fordította az arcom, és olyat tett, amit nem akartam elhinni. Megcsókolt. Sokáig lefagyva álltam, miközben Akira sikertelenül ostromolta az ajkaimat, majd észbe kapva, visszacsókoltam. Ilyen lehetőséget kár lett volna kihagyni. Fenomenális érzés volt, ahogy faltuk egymás ajkait. Nem is tudtam, hogy ilyen jó fiúval smárolni, vagy ez csak az én Kira-chanom miatt van? Választ nem kaptam, de most nem is számított. Csak Ő és az ajkai voltak azok.

   Ebből az eufórikus állapotból telefonom csörgése szakított ki. Megijedtem a hangjától, és Akira reakciójától is féltem. Hisz nem tudom, mit fog szólni arról, amit az előbb csináltunk. Nem akartam megvárni a reakcióját, ezért elléptem tőle, majd felvettem a telefont.

-Mesélj!- szóltam bele lihegve.

-Mi történt Yuki?- faggatott mindjárt Leo. Soha nem tudtam előle elrejteni az érzéseimet. Szinte már hamarabb megmondta, mit érzek, mint ahogy én rájöttem volna.

-Semmi Leo, semmi.- közben Mr. Mogorvára néztem, aki csak egy helyben állt és rám se nézett. Rettentő szomorú lettem. Miért nem néz rám? Hiszen Ő csókolt meg. Fújtam egy nagyot a telefonba. Mérges voltam, de hogy kire, azt nem tudtam.

-Jah, szomorú és mérges is vagy. Gondolom szerelmes is.- röhögött a telóba.

-Nem vagyok AZ!- nem mertem kimondani, hogy szerelmes, mert nem tudtam, mennyire jó Akira füle.

-Ha te mondod-, hagyta rá. –Figyu, akkor visszajössz a szünetbe?- az elmúlt hetekben szinte minden nap felhívott, hogy megkérdezze.

-Nem hiszem Leo. Talán el kéne mennem Amerikába.- hátranéztem Akirára, de már nem volt ott. –Bocs haver, most mennem kell!- azzal letettem a telefont.

   Vajon miért hagyott itt? Gyorsan szétnéztem, de nem láttam sehol. Az asztalhoz visszaérve vettem észre egy papírlapot a táskámon. Gondolom Ő hagyta itt.

„Leléptem, majd holnap folytatjuk a tanulást!”

-Akira!- suttogtam erőtlenül.