4. fejezet 2/1

Yuki

   Reggel elég furcsa érzéssel keltem fel. Nem nagyon értettem, hogy miért, ez csak bennem volt. Nem hagyott nyugodni az egész. Még talán öt percet feküdtem az ágyamban, és elmélkedtem.

   Mikor kimásztam az ágyból, zombi üzemmódba váltottam és végeztem el a reggeli teendőimet. Egy világoskék csőfarmert és egy sötétes lila inget vettem fel, a kedvenc, zöld tornacipőmmel.

   Gondolataim a délutáni tanuláson jártak. Ha Kira-chan –de nevetséges ez a név- segít nekem, teljesülhet az álmom. A hülye beszólása miatt se haragszok már rá, hiszen, ha jobban belegondolok, akkor az egészet én váltottam ki belőle. Remek ötletem lett ettől a megvilágosodástól: mától kezdve jó fej leszek Mr. Mogorvával. Legjobb barátok nem leszünk, de legalább egy mosolyt lássak azon a savanyú arcán.

   Az arcáról jut eszembe, baromi szépek a szemei. Ragyogóan vörös. Nem hittem volna, hogy van más is, akinek különleges a szemszíne. Hihetetlen, hogy van olyan, amiben hasonlítunk egymásra. Vajon van más is, vagy csak a különleges szem szín? Jó lenne jobban megismerni, de nem fogja hagyni magát, ebben biztos vagyok.

   A sulihoz érve eldöntöttem, hogy ma, ha tudok az eddiginél is jobban fogok vigyorogni mindenkire, főleg reggeli gondolataim tárgyára. Ha ő is jó fiú lesz, talán még bocsánatot is kérek, amiért akkor le Kira-chanoztam.

   Az udvaron mentem át, épp a kosárcsapat mellett, mikor olyan érzésem támadt, mintha valaki figyelne. Mikor körül néztem, nem láttam senki olyat, aki NEM nézett volna engem. Mindenkire rámosolyogtam, volt olyan csaj, aki elpirult, de olyan is akadt, aki barátnője karjaiba ájult. Nem is tudtam, hogy ilyen hatásokkal vagyok a lányokra. Amerikában esetleg pirulni láttam a lányokat, ha rájuk mosolyogtam, vagy csak szimplán dobálták a hajukat, de egyik sem ájult el miattam. Kicsit zavartam léptem be az épületbe.

   Az első óra irodalom volt. Valahogy nem vagyok kibékülve ezzel a tárggyal, úgy, ahogy a többivel sem. A régi sulimban éppen, hogy meg nem buktam. Jó lesz, ha Akira segít nekem. Legalább nem fogok itt bukni, és lehet, hogy az átlagomon is javítani tudok majd. Minden azon múlik, hogy Akira hogyan tanít, és én mennyire vagyok képes megérteni a magyarázatát.

   Az osztályba belépve, még nem láttam Őt, ezért szépen odamentem a helyemre és leültem. Alig telt el tíz perc és hirtelen kirázott a hideg. Az egész termen végigsöpört egy hideg fuvallat. Mikor felnéztem, hogy megtudjam, mi miatt ment végbe ez a drasztikus hőmérsékletváltozás, megláttam az érzés okozóját. Magát a sötétség hercegét, Okazaki Akirát. A megjelenésétől kiver a víz, de nem mutattam, helyette rávigyorogtam. Rögtön melegebb lett a levegő.

-Jó reggelt, Akira-kun!- köszöntem neki angolul, egy kis japán formalitással megspékelve, ha már eldöntöttem, hogy kedves leszek vele.

-Hn!- reagálta le a köszönésemet. Remek, én normálisan köszönök neki, Ő meg megdob egy HN-nel. Hogyan legyen így kedves az ember?

   Az óra elején Akira szöszke barátját nyúzta a tanár. Vicces volt hallgatni, hogy mit össze nem makogott. Nem akartam röhögni, ezért csak diszkréten vigyorogtam.

   A maradék időben egy verset kellett elemezni. A tanár nekem külön angolul mondta… volna, ha nem csak törte volna az angolt. Felét se értettem, valami halandzsa nyelven beszélt hozzám. Na kösz, vagy mi. A röhögésem már tényleg nehezen tudtam visszatartani, alig vártam, hogy vége legyen az órának.

   Amint megszólalt a csengő, két dolog történt egyszerre. A padtársam baromi gyorsan elhagyta a helyszínt, én, pedig a padra görnyedve elkezdtem nevetni. A teremből kifelé induló diákok mind hülyének néztek. Két lány még össze is vigyorgott.

-Szerintem, bedilizett, de attól még cuki!- hallottam meg a hangjukat is. Ez után még jobban kiengedtem a hangomat, majd szép lassan elhagytam és is a termet.

   Az időt a két óra között, zenehallgatással töltöttem, az egyik ablak párkányában ülve. A tetőre akartam felmenni, mint régen tettem, de ott volt Mr. Mogorva, így visszavonulót fújtam.

   Vajon miért olyan rideg és sötét majdnem mindenkivel? Talán csak a szöszi haverjával más. Mitől lett ilyen mogorva? Volt valaha is vidám? Egyáltalán tudja, hogyan kell mosolyogni? Sok kérdés, és válasz sehol sincs. Utálom, ha nem tudok valamit, és most is rá fogok jönni a miértekre. Sóhajtottam egy nagyot, és elindultam a következő három órám helyszínére. Szakmai óráim lesznek.

   A tanár után értem be a terembe, aki rögtön odahívott magához, és a kezembe nyomott egy lapot. Úgy tűnik, nem vesződik vele, hogy külön fordítson nekem, hanem leírta a lapra, amit kaptam. Jó lesz, ha Akira „megtanít” japánul, mert már nem bírom sokáig, hogy ne röhögjek valaki képébe.

   Ma egy japán ételt kell készíteni, mégpedig rament és curryt. Igaz, hogy curryt már sokat csináltam, de ilyen recept alapján még nem, és nem is most fogok. Szeretek mindent úgy csinálni, ahogy én szeretem, nem mindig jó, hogy recept után készül.

   Mindenről elfelejtkezve kezdtem el csinálni, hisz nem nagyon izgat a tanár monológja, mivel én már tudom ezeket a dolgokat. Lehet, hogy a többiek is, csak mindig elmondta nekik. Ki tudja?

   Egyszer csak azt vettem észre, hogy egy alak tornyosul felettem. Felnézve egy barna hajú és szemű, nálam magasabb srácot láttam meg.

-Szia! A nevem Gakusha Hiroki. Én leszek a párod a mai órán.- eresztett meg egy mosolyt felém.

-Párom?- néztem ráértetlenül.

-Igen. Ezen az órán párban kell dolgoznunk.- tök szép az angol kiejtése, de Akiráé még szebb.

   Te jó ég! Mik eszembe nem jutnak? Ha jobban belegondolok, ma nagyon sok gondolatomat Mr. Mogorva tette ki. Hülye vagyok, az biztos. Talán agyamra ment a sok vigyorgás, vagy a furcsa angol kiejtések.

-Rendben! Akkor kezdjünk neki.- néztem a mellettem állóra, aki vérszegényen elmosolyodott.

   Ahogy telt az idő, rá kellett jönnöm, hogy Hiroki nem tud főzni. Ha megmondom mit kell csinálnia vagy teljesen mást csinál, vagy rosszul teszi azt. Mondhatni mindent egyedül készítettem el.

   Az órák végén, mint tegnap, ma is végigkóstolt a tanár. Nálunk megint jókat somolygott. Mind a ketten megkaptuk az érdemjegyet. Természetesen ötöst. Bár Hiroki nem érdemelte meg, de nem volt szívem szólni, hogy Ő semmit sem csinált, a bámuláson kívül. Mindenki elvihette azt, amit főzött. Én adtam Hirokinak, hiszen olyan szépen nézett rám, de még így is maradt két főre való.

   A teremből kiérve az ebédlő felé vettem az irányt, hiszen ebédszünet volt. A kajával felpakolva egy üres asztalt kezdtem keresni, mikor egy szőke fej jelent meg előttem, és szaglászni kezdte az ételt tároló dobozom.

-De finom illata van!- szagolt még egyszer a levegőbe, és kiskutya szemekkel kezdett nézni. Jobban megnéztem, és rájöttem, hogy Akira szöszi haverjával cseverészek éppen.

-Ha kérsz, adok belőle.- mondtam neki. Ő hevesen bólogatva invitált az asztaluk felé, ahol a kosárcsapat többi tagja ült, és árgus szemekkel figyelték, hogy mire készül társuk.

-Ja, amúgy Kise Ryouta vagyok.

-Én, pedig Yuki Tachibana!- az asztalhoz ülve helyet foglaltunk, majd adtam neki az ételből. Az első falat után elkezdte magába tömni. Így nagyon hasonlított Leora. Ezen elkezdtem nevetni.

-Mi olyan vicces?- kérdezte teli szájjal.

-Csak ahogy eszel- még mindig értetlenül nézett rám, ezért folytattam. –olyan vagy, mint egy barátom.

   Már éppen mondott volna valamit, mikor egy másik hang megakadályozta benne.

-Te mit keresel az asztalomnál?- kiabált Akira, miközben levágta magát Kise másik oldalára. Az egész ebédlőben síri csend lett.

-Ideültem.- néztem rá mosolyogva.

-Senki nem hívott, így tovább is állhatnál!- puffogott tovább.

-Ö…Akira, én mondtam, hogy üljön ide.- pislogott rá félve Kise.

-Mi van?- akadt ki teljesen.

-Kóstold meg és megtudod!- azzal egy nagy adag curryt nyomott a szájába.

   Nem tudom miért, de izgultam azon, vajon mi a véleménye róla. Egy ideig csendbe volt, és ízlelgette a szájába kényszerített falatot, majd nagy nehezen megszólalt.

-Lehetett volna jobb is. Hn.- mi van? Totálisan kiakadtam. Szerintem meg nagyon is finom lett. Csináljon magának, ha nem tetszik. Magamban morgolódtam, de az arcomon a nagy mosolyon kívül nem volt látható. Ekkor megszólalt a csengő, és az utolsó órára indult mindenki. Ami nekem matek volt. Olyan nagyon szeretem, hogy az már fáj, persze ironikusan.

   Az órát nagy nehezen végig szenvedtem. Alvás közeli állapotba is nem egyszer kerültem, de az érzés, hogy figyel valaki, nem hagyott nyugodtan. Nem egyszer körbe néztem a teremben, de semmi gyanúsat nem vettem észre. Óra végén összeszedtem a cuccomat, majd padtársammal együtt elhagytuk a termet, és a könyvtárba igyekeztünk. Arra helyre, ami mindent megváltoztat bennem.