2. fejezet 2/2

Akira

   Másnap reggel egy kicsit késésben voltam, de sikerült időben beérnem a suliba. Szerencsémre az első két órám művészet volt, így nem kellett azzal az önelégült Vigyorival találkoznom. Rajzolás közben elkezdtem gondolkodni a tegnap történteken, ugyanis tegnap nem volt az eszembe ez az egész. Valahogy nem fért a fejembe, hogyan értette, amit mondtam? Hiszen japánul ordítottam le a fejét, és mellé japánul válaszolt. Hn… Ez csak úgy lehetséges, csak ha az az idióta tud japánul.

   Azt a jó kurva! Ez a hülye gyerek csak szórakozott itt mindenkivel? Még szerencse, hogy nem adtam hangot a belső kitörésemnek. Szép is lett volna óra közben kiabálni.

   Hirtelen egy fantasztikusan gonosz ötlet kezdett kirajzolódni a fejemben. Ha ő szívathatja itt a népet, én se viselkedhetek vele másképp. Gondolatban lepacsiztam magammal, amiért ilyen ügyes voltam. Erre is csak én lehetek képes.

   Az óraközi szünetekben a tetőn voltam egymagam és a tervemet tökéletesítettem. A többi órán tudomást se vettem a mellettem ülő szöszke újoncról, aki gyilkos pillantást meresztett rám, de azért a mosoly még mindig ott volt a szája szélén.

   Alig vártam már az ebédszünetet, mert egész nap nem ettem semmit se. Mire leértem az ebédlőbe, Kise már lefoglalt egy helyet nekem a csapatunk asztalánál.

-Sziasztok!- köszöntem, amit odaértem hozzájuk.

-Szia! Hello!- mondták a többiek is.

-Ugye, ma nem lesz olyan fárasztó edzés, mint tegnap?- kérdezte Ren. Takagi Ren a kosárcsapatunk legfiatalabb tagja. Még csak első éves itt az egyetemen, de piszkosul jól dobja a három pontosakat.

-Nyugi, csak 100 kört terveztem be a nagy pálya körül.- mondtam halálos komolysággal az arcomon.

-Mi van?- akadt ki egyszerre mindenki, csak Kise dőlt a röhögéstől.

-Nehogy elhiggyétek már! Ma csak dobálunk párat, semmi több.- nyugtatta Kise a többieket. -Ano Akira-kun, az igazgató látni szeretne órák után.

-Okay, köszi.

   Kaja után még volt egy matekunk Tatsuya-senseijel. Valamiért szeretem az ő óráit, pedig sose volt a kedvenc tantárgyam. Tatsuya-sensei egy nagyon kedves ember, már kicsi korom óta ismerem. Igazából a nagyapám lehetne, de mivel a szomszédban lakik, apámként tisztelem. Sokat vigyázott rám, mikor még porba fingó kis kölök voltam. Senseinek pár éve halt meg a felesége, azóta én mindig ott voltam vele, ha kellett. Ha lehet mondani, még szorosabb lett a kapcsolatunk.

   Óra végén elindultam az igazgatóhoz. Fogalmam se volt, hogy mit akarhat tőlem. Odaértem az irodához, bekopogtam. Hallottam egy „Szabad!”-ot, majd beléptem. Szó szerint lefagytam, amikor megláttam bent Vigyorit is. Ez meg mi a francot keres itt? Remélem semmi köze nincs hozzá, hogy az igazgató hívatott. Nagyon remélem.

-Jó napot, Igazgató Úr!- köszöntem.

-Szervusz, Akira! Először is szeretném, ha a továbbiakban angolul beszélnénk Tachibana-kun miatt.- minden reményem itt szűnt meg létezni. Bólintottam, majd folytatta angolul. –Szeretnélek megkérni, hogy segíts Yukinak a tanulásban. Ugyanis a 3, 5-es átlagot mindenkinek el kell érnie ebben az iskolában.

-Ezt komolyan átgondolta Hayashi-san?- kérdeztem egy kicsit hangosabban a kelleténél.

-Mivel te vagy az iskolám legjobb tanulója, más már szóba se jöhet.- adta az egyszerű választ.

-De nem gondolja, hogy azért a címért mennyi mindent meg kell csinálni? Meg ott van mellé a félévi kiállításom, nem beszélve a kosár csapatról is, főleg, hogy épp a tavaszi bajnokságra készülünk! Szóval nincs időm, hogy még az Újonckával is foglalkozzak!

-Ezt teljesen megértem Akira, de ebben a helyzetben csak rád számíthatok!

   Hirtelen felgyulladt az a bizonyos lámpa. Most, hogy jobban belegondolok, ez az egész csak jót jelent nekem, hiszen sokkal könnyebben véghez tudom vinni a tervemet.

-Legyen, elvállalom!- mondtam, miközben nagyot sóhajtottam a hatás kedvéért.

-Köszönöm szépen! Annyi lenne még a kérésem, hogy segíts Yukinak a japánban, mert nem beszéli a nyelvünket!

   Erre csak bólintottam egyet és indultam kifelé. Még hallottam, hogy Szöszi felemelte a seggét és váltott pár szót a dirivel. Jó sokáig tartott ez a kis beszélgetés. Már az edzés is rég elkezdődhetett, szóval jobb lenne sietni.

-Akira!- hallottam meg egy ismerős, de felettébb irritáló hangot, majd megálltam és szembe fordultam vele. –Mikor kezdjük a tanításomat?- kérdezte, persze angolul.

-Figyelj, Szöszi!

-Ne nevezz így!- emelte feljebb a hangját. Nézzenek oda, még neki áll feljebb!

-Tudod, jobb lenne, ha állítanál a pici szádon, mert a végén nagyon rosszul fogsz járni!- kezdtem nyugodtságot színlelve.

-Hm!

-Hogy baszódj meg te szőke idióta! Még a szövegemet is le kell nyúlnod?- itt már totálisan felment bennem a pumpa. –Jól vigyázz, ha nem akarod, hogy annak a cuki pofidnak valami baja essen!- ekkor már teljesen a folyosó falához nyomtam, majd folytattam. –Holnap, órák után a könyvtárban kezdjük!

   Fogtam magam és otthagytam megszeppenve Szöszit. Most nem mosolygott a drága, bár meg is értem. Szépen leordítottam a fejét, de meg is érdemelte. Kellett neki felbaszni az agyam. Jól van Akira, most le kell nyugodnod! Irány az öltöző.

   Amit beértem nagy meglepetésben részesültem. Senkinek se volt ott a cucca. Hova lett mindenki? Mindenhol szétnéztem, de csak Kise holmiját találtam meg. Rápillantottam az órámra. Fél 4. Ilyenkor már rég vége szokott lenni az edzésnek. Ennyire eltelt volna az idő?

   Vízcsobogást hallottam meg. Biztos Kise van bent. Hát nincs mit tenni, irány a zuhany lenyugodni.

2. fejezet 2/1

Yuki

   Mikor haza értem a suliból, a táskámat felvittem a szobámba, és a konyhába mentem, hogy főzzek valami kaját apának és nekem. Apa kedvencét csináltam, gyrost. Miután végeztem, felmentem a szobámba, és lefeküdtem hanyatt az ágyamra.

   Baromi nagy szobám van. Saját fürdővel és erkéllyel. A falak színe halvány kék, a mennyezeten sötétben foszforeszkáló csillagokkal. Az erkély felőli falon van az íróasztalom, amit nem nagyon szoktam használni, és egy könyvespolc, tele a kedvenc könyveimmel. A másik oldalon van a fürdőbe vezető ajtó, és a ruhás szekrényem. A szoba ajtaja mellett van egy nagy TV, és minden, ami hozzá tartozik, ezekkel szemben van a nagy francia ágyam, kék ágyneművel. Imádom a kék színt.

   Az ágyamon fekve elgondolkoztam a mai napon. Vigyorogtam egész nap, találkoztam Mr. Mogorvával, akit csak úgy simán le Kira-chanoztam, mérges lettem rá…

   Hoppá! Álljunk meg egy gondolatnyit! Le Kira-chanoztam! Basszus, és még japánul neszélt hozzám! Mekkora marha vagyok! Lebuktattam saját magam. Remélem nem fog rájönni, hogy értettem, amit mondott, mert akkor nem szívathatom tovább a népet.

   Anyám miatt, pedig meg kell büntetni, amit fogalmam sincs, hogyan kivitelezek. Bekapcsoltam a laptopomat, és indítottam valami jó kis zenét. Élveztem ezt a nyugalmat.

   Alig voltam fent egy órát a szobámban, mikor hallottam, hogy apám hazaért. Lementem, köszöntöttem, majd megvacsoráztunk, közben kikérdezett a mai napomról, úgy, ahogy én is őt. Vacsora után visszamentem a szobámba és neteztem egy kicsit, majd elmentem letusolni.

   Lefekvés előtt még ittam egy bögre egyedi készítésű forró csokit, majd ágyba bújtam és reménykedtem, hogy Mr. Mogorva holnap ne sugározzon annyi negatív energiát, mert attól én is morcos leszek.

   Másnap reggel, mily érdekes, időben keltem. Apa ilyenkor már rég elmegy dolgozni. Szép lassan kibaktattam a házból és a suli felé indultam.

   Első órám egybe volt a másodikkal. Ez a kedvenc órám, hiszen főzni fogunk. A teremhez érve gyorsan bementem az ajtón. Szerencsétlenségemre a tanár már bent volt. Nagyon csúnyán nézett rám, én nem ijedtem meg, hanem elvigyorodtam, amitől bosszúsból hitetlenbe váltott az arca.

-Gyerekek, ma Bolognai spagettit fogtok készíteni. A hozzávalókat az asztalon találjátok meg -kezdett bele a feladat ismertetésébe. Nekem is elmondta a mondókáját angolul. Én csak mosolyogtam a kiejtésén. Igazán érdekes.

   Szinte mindenki egyszerre indult meg az asztal felé, amin volt darált hústól kezdve egészen az üveges szószokig minden. Én is elvettem, ami kell, de a kész szósz helyett olyan dolgokat szedtem össze, amiből magam is összeállíthatom azt.

   A második óra vége fele kész is lett szinte mindenki. A tanár sorba kóstolta meg mindenkiét. Volt olyan, akire rámosolygott, de olyan is volt, akinek a művét kapásból visszaköpte. Mikor az enyémet vette szemügyre, egy kicsit bizalmatlan lett. Hisz nem ismer még, de én biztatás képen, hogy nyugodtam megkóstolhatja, egy hatalmas mosollyal bólintottam neki.

   Amikor a szájába vette a falatot, nagyon elcsodálkozott, és kijelentette, hogy az enyém lett a legjobb, majd megkérdezte, hogy a tanári karnak elviheti-e a Bolognai többi részét. Persze, hogy megengedtem neki.

   A többi órám Mr. Mogorvával együtt volt. Egész nap szuggeráltam a gyilkos tekintetemmel, de a vigyorgást nem hagytam abba, amit Ő tudomásul se vett. Na kösz, vagy mi.

   Az ebédszünetben oda jött hozzám egy lány, és közölte velem, hogy menjek az igazgatói irodába órák után. Rávigyorogtam a csajszira, majd fogtam magam és elindultam a kövi órámra, ami matek volt. Hogy én mennyire utálom azt a tantárgyat. Nem értem miről zagyválnak össze rajta. Kit érdekel, hogy mennyi x meg y értéke? Mert engem nem, az biztos.

   Órák után egyenesen az igazgatói irodába mentem. Mikor beléptem, nem volt más bent rajtam és a dirin kívül.

-Szervusz, Tachibana-kun! Kérlek, foglalj helyet!- amint leültem, hallottam, hogy valaki kopog. A férfi kiszólt, hogy bejöhet.

-Jó napot Igazgató Úr!- köszönt, mikor belépett. Jé, ez Mr. Mogorva. Miért jött Ő ide? Ugye nem miattam? Nagyon remélem, hogy más okkal van itt.

-Szervusz, Akira!- Először is szeretném, ha a továbbiakban angolul beszélnénk Tachibana-kun miatt.- Na ne, kérlek ne. Ez így nagyon nem lesz jó számomra. Bólintott, majd angolul folytatták. –Szeretnélek megkérni, hogy segíts Yukinak a tanulásban. Ugyanis, a 3, 5-es átlagot mindenkinek el kell érnie ebben az iskolában.

-Ezt komolyan átgondolta, Hayashi-san?- kérdezte, közben felemelte a hangját.

-Mivel te vagy az iskolám legjobb tanulója, más már szóba se jöhet.- válaszolt az igazgató az asztalához ülve.

-De nem gondolja, hogy azért a címért mennyi mindent meg kell csinálni? Meg ott van mellé a félévi kiállításom, nem beszélve a kosár csapatról is, főleg, hogy épp a tavaszi bajnokságra készülünk! Szóval nincs időm, hogy még az Újonckával is foglalkozzak!- kiakadt. Ez nagyon tetszik.

-Ezt teljesen megértem Akira, de ebben a helyzetben csak rád számíthatok!

   Talán lehetne hasznom belőle. Megbüntetem Mr. Mogorvát. Jó lenne, ha sikerülni is valamit összehozni ez ügyben.

-Legyen, elvállalom!- mondta egy nagy sóhaj közepette.

-Köszönöm szépen! Annyi lenne még a kérésem, hogy segíts Yukinak a japánban, mert nem beszéli a nyelvünket!

   Kiviharzott a helységből. Én is felálltam, majd oda léptem az asztalhoz.

-Igazgató Úr, köszönöm szépen, hogy ennyire figyel rám.- vigyorogtam rá. Ő csak intett a kezével, és elhagytam a szobát.

   Mr. Mogorva után indultam, hogy milyen indíttatásból, azt nem tudom.

-Akira!- szóltam utána. Ő nagyon lassan megfordult, így folytattam. –Mikor kezdjük a tanításomat?

-Figyelj, Szöszi!

-Ne nevezz így!- emeltem fel a hangomat, amit nem nagyon szoktam, de ez a srác mindig kihozza belőlem a legrosszabbat.

-Tudod, jobb lenne, ha állítanál a pici szádon, mert a végén nagyon rosszul fogsz járni!- mondta nyugodtan, vagy nem is annyira.

-Hm!- mondtam saját gondolatomra reagálva.

-Hogy baszódj meg te szőke idióta! Még a szövegemet is le kell nyúlnod?- ment fel benne a pumpa. –Jól vigyázz, ha nem akarod, hogy annak a cuki pofidnak valami baja essen!- a folyosó falának lökött, majd folytatta. –Holnap, órák után a könyvtárban kezdjük!

   Megszeppenve álltam a folyosón. Nem nagyon értettem, mi volt ez az utolsó kirohanása. Hiszen semmi rosszat nem mondtam, egy átkozott, hm-ön kívül. Talán az a baja? Ha igen, akkor nem lehet normális a srác. Megráztam a fejem, majd hazafelé indultam.

1. fejezet 2/2

Akira

   Reggel sikerült időben felkelnem, mert este még beállítottam az órám. Szépen, nyugodtan vettem egy frissítő zuhanyt, majd felöltöztem és elindultam a suliba. Út közben vettem még kaját és az óra kezdete előtt negyed órával be is értem.

   Szerencsétlenségemre Miss. Night-tal, az angol tanárral van órám. Nagyon nem csipázza a fejem, ezért sokszor van az, hogy engem feleltet. Pechére mindent tudok, hiszen mindig tanulok, és még szép, hogy kitűnő tanuló vagyok.

   Becsöngettek. A hárpia már be is lépett a terembe. Mindenki elővette a cuccát és kezdetét vette a halál órája.

   Az első 20 percben szegény Kisét kínozta, majd következtem én. Minden kérdésére jól válaszoltam. 10 perc után, a mondatom közepén, az ajtó csattanása és egy igen alacsony egyén a földre terülése okozott nagy meglepetést.

   Pont előttem vágódott el, és kellett neki kb. fél perc, mire kinyögte angolul, hogy:

-Bocsesz!

   Erre a válaszom egy határozott:

-Hn!

   Ki ez a gyerek? És mit keres itt? Ez a két kérdés foglalkoztatott, de több nem is érdekelt.

-Okazaki-kun, menj a helyedre! A felelésnek vége!- kezdte a vérszívó, azon az idegesítő hangján.

   Magamban bosszankodtam, mert nem tudtam Miss. Night agyát tovább húzni. Morcosan ültem le a helyemre, a legutolsó padba, az ablak felől. Csak én ültem ott, előttem, pedig Kise és még valaki, akinek mindig elfelejtem a nevét.

-Gyerekek! Szeretném bemutatni az új osztálytársatokat! Kérlek, mondj pár dolgot magadról!- a tanárnő hangjából ki lehette venni, hogy mennyire bejön neki az új gyerek. Mindenki nagy meglepetésére, angolul kezdett el dumálni.

-Sziasztok! Yuki Tachibana vagyok, de szólítsatok csak Yukinak! Pár napja költöztünk apámmal Japánba. Remélem, jól kijövünk majd!- és ezt az egészet egy kicseszett nagy vigyorral az arcán mondta el.

-Köszönjük, Tachibana-kun! Kérlek, ülj le Okazaki-kun mellé, az utolsó padba!

   Hogy mi van? Most komolyan mellém fog ülni ez a hiperaktív mosolybomba? Előre látom a sötét jövőmet…

   El is indult felém, le is ült, de abban a pillanatban kicsöngettek. Azonnal felpattantam Kisével együtt, és elsőkként hagytuk el a termet. Meg se álltunk az iskola tetejéig. Ide elvileg tilos feljönni, sőt még le is zárták az ide vezető lépcsőt, de sikerült rávennem az igazgatót, hogy hagy jöhessek fel néha ide. Ezt is annak köszönhetem, hogy kitűnő tanuló és a sulink tehetséges kosárlabda center játékosa vagyok.

-Mit szólsz az új gyerekhez?- kérdezte Kise, amit felértünk.

-Semmi érdekes nincs benne. Csak egy túlbuzgó, vigyorgó alak. Pont olyan, akiket utálok.- válaszoltam és közben rágyújtottam egy szál cigire. Részemről befejezettnek tartottam ezt az „új gyerek” témát.

   Mire vége lett a szünetnek, Kisével már a következő óránk helyszínén voltunk. Az a Yuki, vagy kicsoda már le is telepedett. Jéé, megjegyeztem a nevét. Ilyen se fordult elő még velem, hogy emlékezzek valaki nevére. Elővettem a legsötétebb aurám mára, hogy biztosan ne legyen kedve hozzám szólni.

   A nap elég gyorsan telt el, azt leszámítva, hogy a mellettem ülő hülye gyerek állandóan engem nézett. Ezzel az egy dologgal lehet kihozni nagyon a sodromból. Utolsó órán hangot is adtam a nem tetszésemnek!

-Rohadj meg Vigyori! Mit bámulsz folyton?- keltem ki magamból és mellé még fel is álltam.

-Kira-chant!- válaszolta mosolyogva. CHAN!!! Ez komolyan lechanozott engem?? Pont engem, aki tiszteletet érdemel??

-Chan a kurva anyád!- ordítottam le, utána, pedig fogtam magam és elhúztam az óráról.

   Nagyon felidegesített az a kölyök. Mégis mit képzel már magáról? Hogy ő az új gyerek és akkor neki már mindent lehet? Na azt már nem! Majd teszek én róla, hogy lefagyjon az arcáról a vigyor. Dühömben belevágtam egy nagyot az öltözőben lévő szekrénybe.

   Valamennyire sikerült ugyan lenyugodnom, de teljesen csak az edzés végére. Addig senki se mert hozzám szólni, ugyanis tudják, hogy milyen vagyok, ha felhúzzák az agyam. Kise is csak akkor mert megszólalni, amikor már csak ketten voltunk bent az öltözőbe.

-Jól vagy?- kérdezte a tőle megszokott félős hangsúlyban.

-Hn.- ez annyit jelent nálam, hogy igen és nem akarok többet beszélni a dologról.

   A suli kapujában még megbeszéltük Kisével a holnapi edzéstervet, majd elbúcsúztunk egymástól. A hazafelé vezető úton elkezdett fájni a kezem. Pont az, amelyik a szekrényen okozott egy kisebb horpadást. Nem fordítottam rá különösebb figyelmet, de anyum totálisan kiakadt, amikor meglátta a félig belilult kezemet. Kíváncsiságát sikerült kielégítenem azzal, hogy csak bevertem. Végül is nem hazudtam neki, csak nem árultam el a teljes igazságot.

   Felmentem a szobámba és előkerestem a fáslit. Bekötöttem a kezem, majd nekiültem a tanulni. Két óra múlva feladtam és bevetettem magam a műtermembe. Nagyon szeretek itt lenni, mert ez az én saját kis birodalmam. Anyámon kívül senki se teheti be ide a lábát. Nagyjából este 10 lehetett, amikor elmentem zuhanyozni és nyugodtan mentem el aludni. Ekkor még sejtelmem se volt, hogy az eddigi normálisnak nevezhető életemet sikeresen fel fogja borítani a drága igazgató…

1. fejezet 2/1

Yuki

   Ma van az első napom a BL-ben, és amilyen szerencsés vagyok, nem állítottam be az ébresztőmet, ezért késni fogok. Ez a suli a művészlelkeknek lett kitalálva. Úgymond én is művész vagyok, csak nem a rajzé, hanem a konyháé.

   Az utcákon végig rohantam, még kaját venni se álltam meg. Kb. fél óra késéssel, de megérkeztem a suli elé. Mivel még tegnap megkaptam az órarendet, csak a megfelelő termet kellett megkeresnem. Nagy sóhaj után újra futásnak eredtem, be a kapun, végig a folyosókon, és emeleteken. A harmadik emeleten meg is találtam az óra helyszínét. Nem tudtam lelassítani, ezért beestem az ajtón, valaki lába elé. He-he, ez vicces lesz.

-Bocsesz!- szólaltam meg angolul, még mindig az ismeretlen cipőét fürkészve. Igazán nagy lába van! Állapítottam meg magamban.

-Hn!- válaszolta a nagy láb tulajdonosa.

-Okazaki-kun,- hallottam meg egy másik hangot is. Mikor arra néztem, akkor vettem észre, hogy a tanár az, aki japánul kezdett beszélni. –menj a helyedre! A felelésnek vége!

   Jah, hogy a tanár Nagy Lábnak beszélt! Esett le a végére. Nagy nehezen feltápászkodtam a földről, és láttam, hogy a srác elindul az ablak felőli legutolsó pad felé, ahova le is ült. Előtte két srác ült.

-Gyerekek! Szeretném bemutatni az új osztálytársatokat!- majd rám nézett és angolul folytatta. Úgy tűnik, hogy tudja „nem értek” japánul. –Kérlek, mondj pár dolgot magadról!

   Elkezdtem vigyorogni, mint akit most engedtek ki a zárt osztályról, és elkezdtem a mondandómat. Persze angolul. Kicsit se vagyok piszok. Á, dehogy!

-Sziasztok! Yuki Tachibana vagyok, de szólítsatok csak Yukinak! Pár napja költöztünk apámmal Japánba. Remélem, jól kijövünk majd!- kíváncsi vagyok rá, hányan értették az előző monológomat. A mosolyom még szélesebb lett a visszatartott nevetéstől.

-Köszönjük Tachibana-kun a bemutatkozást. Kérlek, ülj le Okazaki-kun mellé, az utolsó padba!- mutatott a megfelelő hely felé. Nagy Láb mellett lesz a helyem. Ahogy elnézem, árad belőle a sötét aura! Hogy én milyen jól fogok szórakozni.

   Elindultam a pad felé, közben az értetlen arcokon és a pusmogáson mosolyogtam. Szép lassan leültem a padba, de ahogy helyet foglaltam, állhattam is fel, hiszen kicsöngettek. Ilyenkor nem vagyok kedves Yuki. Nem szeretem, ha valamit feleslegesen kell csinálnom. Ezzel az egy dologgal lehet kikergetni a világból.

   Mr. Mogorva és egy szőke gyerek lépett le elsőként, majd a többiek. Észrevettem, hogy sokan megbámulnak a folyosón. Amint elmentem egy csajokból álló társaság előtt, azok elkezdtek vihorászni, és a hajukat dobálni. A fiúk, pedig vagy gyűlölködve, vagy irigyen néztek rám. Közben a következő órám helyszínét kerestem…

   A napom viszonylag gyorsan telt, igaz, nem sok mindenkivel beszéltem. Vagy nem tudtak angolul, vagy csak törték azt, én meg röhögtem a hülye kiejtéseken, vagy tudtak, csak nem álltak velem szóba. Inkább játszottam a magányos farkast, csak vigyori kiadásban.

   Megtudtam ma, hogy Mr. Mogorva –akinek még mindig nem tudom a keresztnevét- a helyi suli kosárlabda csapatában játszik, mint center, és hogy piszok jók a képei, na meg nagyon-nagyon okos. Hozzáteszem, hogy ezeket mind véletlenül, a helyi rajongó táborától tudtam meg. Utolsó óra előtt, hallottam, hogy valaki Akira-sempainak hívja. Szóval Okazaki Akira. Hm.

   Sok közös órám volt vele, amin mellette kellett ülnöm. Mivel imádom bosszantani az embereket, így folyamatosan bámultam, amit az utolsó órán unhatott meg.

-Rohadj meg Vigyori! Mit bámulsz folyton?- kelt ki magából az óra közepén. Még fel is állt, és onnan nézett le rám. Én a fejemet a kezemre támasztottam, és felmosolyogtam rá.

-Kira-chant!- válaszoltam. Hallottam, ahogy elakad mindenki lélegzete. Ezt megértették. Mosolyogtam még jobban. A srácból csak úgy sugárzott a negatív energia.

-Chan a kurva anyád!- Szép lassan halványult a mosolyom. Ezt kár volt Okazaki Akira!!! Anyámat senki nem veheti a szájára. Ezért büntetés jár. Persze akkor még nem tudtam, hogy nem lesz a büntetésből semmi, hála az igazgatónak…