5. fejezet 2/1

Yuki

   Azt hittem, hogy az első szabad helyre ledobjuk magunktat, de tévedtem. A könyvtár legeldugottabb részére igyekeztünk, ott az egyik asztalnál lerakta rá a dolgait, és leült az egyik székre. Én egy kicsit késve és félve, de követtem a példáját.

-Mi az, ami a legnehezebben megy? Azzal kéne kezdeni!- kezdte a bevezetőjét.

-Ööö… talán a matek.- meg az összes többi! Tettem hozzá gondolatba.

-Chö! Nem csodálom, ha bealszol!- ez így nem igaz, csak majdnem.

-Nem is aludtam el!- emeltem feljebb a hangom.

-Na persze! Csoda, hogy nem kezdtél el nyáladzani! Hn!- Jó! Ennyit arról, hogy kedves leszek vele. Öntelt, hülye, egoista Sötét Herceg. Nagy lendülettel felálltam, és már lendítettem is a kezem, mikor elkapta a csuklómat. Nagyon megijedtem, de nem a „most azonnal meghalsz” nézésétől, hanem attól, amit az érintésével kiváltott belőlem. Tényleg az agyamra mehetett valami.

-Még egyszer meg nem próbáld, mert nagyon megjárod!- oké! Már a sötét aurájától is félek. –A tanításom menete a következő: Kussolsz! Figyelsz! Tanulsz! Ha ez nem megy, elintézem, hogy mihamarabb repülj innen. Fogtad? Hn?- bólintottam egyet. Basszus mi vagyok én? Soha, senki nem beszélt még így velem. Valahol egy kutya szintjén érzem most magam.

-Vaú!- ezt már megint hangosan mondtam volna ki?

-Nem gondoltam volna, hogy egy állattal bővül az iskola tanulóinak a száma! Hn!- hogy ott rohadnál meg, ahol most ülsz, Mr. Gyökerek Gyöngye.

   Elkapott a duzzogás, pedig ez rám nem jellemző. A vigyorom szép lassan elhalványult, az arcomat felfújtam és keresztbe fontam a karjaimat. Utálom, hogy ennyire lehet befolyásolni az érzéseimet, mióta Japánban vagyok. Előtte soha nem vettem fel az ilyesfajta beszólásokat. Hamarosan rosszabb leszek, mint egy hisztis kiscsaj.

   Láttam, hogy Kira-chan – azért is így fogom hívni – feláll és elindul felém, én megfordultam a széken, így pont előttem állt meg. Egy kisebb hatásszünet után, lassan odahajolt hozzám. Mégis mit akarhat tőlem? Talán meg akar csókolni? Nem… ilyenre, még gondolnom sem szabad, hiszen mind a ketten fiúk vagyunk. Ez képtelenség, soha ezelőtt nem jutott eszembe az, hogy egy fiú megcsókoljon. Hülye japánok, hülye tanulás, hülye Akira, hülye Én.

   A saját érzéseimtől totálisan kiakadtam. Félek magamtól. Mi lesz a következő gondolatom? Talán, hogy milyen lehet az ágyban? Talán az állandó mosolygás tette tönkre az agykapacitásomat. Leo segíts!

-Sajnálom! Hn.- hangja hozott vissza a jelenbe. Észre sem vettem, hogy milyen közel van hozzám. Amilyen gyorsan csak tudtam felpattantam, és átvágtattam az asztal másik oldalára, majd leültem Akira helyére. Vettem egy mély levegőt, majd újra mosolyogni kezdtem.

-He… semmi probléma. Tudod, néha kimondom, hogy mire gondolok, és észre sem veszem, hogy kit bántok meg vele, vagy milyen reakciót váltok ki vele a másikból.- hoztam össze egy kisebb monológot, amibe szépen bele is pirultam. Nem állt szándékomban elmondani neki semmit magamról, most mégis dalolok, mint valami tetves pacsirta. Ha csak a szemébe nézek igazmondási vágy tör rám, szinte mindent képes lennék elmondani neki. Még csak kérdeznie se kell, elég, ha csak rám néz. Oké, kezdem magam egy szerelmes tini regényben érezni magam. Mint valami szerelmes bolond. De erről szó sincs… Remélem.

-Nem foglalkozhatnánk végre a matekkel?- tette fel a kérdést.

-Ö… persze.- Ő leült a helyemre, majd elkezdett magyarázni. Igaz, hogy érthetőbben mondta, mint a tanár, de negyedét így se értettem.

   Lassan három órája szenvedek a kínzóm keze által, hiszen, ha valamelyik feladatot nem jól oldom meg, a ceruzája találkozik a fejemmel, ami már nagyon fáj. Szólni viszont nem akarok. Ha mégis megtenném, azt mondaná, hogy nyavalygok, pedig ez nem igaz. Az erőszak minden formáját ki nem állhatom. Igaz, hogy most csak egy ceruzáról van szó, de én ezt se szeretem.

   Az egyik barátomat agyonverték, mikor nem adta oda a támadójának a pénzét. Én találtam rá, a kezeim között halt meg. Nagyon kikészültem. Leo után ő volt a legjobb barátom. Leoval együtt gyászoltunk, és vészeltük át a nehéz időszakot, ami társunk, barátunk elvesztése után kezdődött.

-Hagyjuk már rá!- kezdtem el nyafogni. Nem volt jó ötlet a visszaemlékezés. –Már fáj a fejem.

-Pedig még a japánt el se kezdtük!

-Na ne szívass már! Én…- majdnem kimondtam, hogy már tudok japánul. Épp időben fogtam be a szám.

-Te mi? Hn?- nézett rám gúnyosan.

-Én már ki vagyok! Elegem van!- majd fogtam magam és összedobáltam a dolgaimat.

-Ha te mondod…- nem lehetne, csak most az egyszer normális? Eddig, ha valamikor beszéltünk, mindig veszekedés lett a vége. Öntelt bunkó! –Jól van, akkor holnap itt folytatjuk!- valakinek nagyon nagy köszönettel tartozom.

   Sóhajtottam egy nagyot, majd felvettem a szokásos mosolyom, és elindultam a kijárat felé… vagyis, csak indultam volna, ha tudom, merre kell menni. Nem hiszem el, hogy képes vagyok eltévedni egy könyvtárban. Mondjuk, az épület nagy méretekkel büszkélkedhet. Ha jól tudom, Japánban ez az egyik legnagyobb egyetemi könyvtár.

   Mr. Mogorva elvágtatott mellettem, én meg utána, mint valami nyomi pincsi. Az ajtóban számára ismerős, számomra ismeretlen egyénbe ütközött. Én a recepció felé mentem, hogy beiratkozzak. Nagyon kedves volt a könyvtáros nő, csak angolul egy szót se tudott, így köszönhetően olvasási szenvedélyemnek japánul dumáltam neki, közben megeskettem, hogy senkinek nem szól erről.

   Mikor elköszöntünk egymástól, megfordultam és egy mellkasnak ütköztem.

-Bocsi!- néztem fel a kemény mellkas tulajdonosának arcába. Egy nálam magasabb, de Akiránál kisebb srác nézett le rám. Barna haja és csokoládébarna szeme volt.

-Nem történt semmi, Picur!- mosolygott rám. Picur a nénikéd térde kalácsa, te troll! Hangosan persze nem mondtam ki, helyette visszamosolyogtam. Nem tudom miért, de rossz érzésem van ettől a sráctól. –Az én nevem Ishihara Daisuke.

-Az enyém Yuki Tachibana. Ha nem haragszol meg, nekem most mennem kell.- elléptem volna oldalra, ha nem fogja meg a karom.

-Elkísérhetlek egy darabig?- nézett rám BOCI szemekkel. Itt mindenki tudja, hogy mi a gyenge pontom. A szorító érzés nem tűnt el, de ennek a nézésnek nem tudok ellenállni. Bólintottam egyet beleegyezésem jeléül, majd folytattam az utamat, de most már nem egyedül.

   Az úton nem sokat beszéltünk, vagy ha mégis, akkor az úti társam beszélt, és pedig csak bólogattam és hümmögtem. Ő egy utcával hamarabb lefordult, mint én. Nem is nagyon bántam eme tettét. Rögtön elmúlt a szorongásom, és ismét felszabadultan mosolyogtam mindenkire, akivel az utcán találkoztam.

   Haza érve nem volt kedvem semmit se csinálni, még főzni se. Helyette felmentem a szobámba, elmentem letusolni, majd lefeküdtem aludni.

   Álmomban, egy szobában voltam. Egy ágyon feküdtem. Felettem egy PASI térdelt, miközben csókolgatott, és nagyon élveztem.

Ismeretlen szemszög

   Újabb éjszaka és én megint a cicusom szobájában vagyok. Nem tudtam megállni, hogy ne érintsem meg. Végig simítottam a haján, majd a csodaszép arcán. Az ajkammal is körbejártam azt az utat, amit a kezemmel, végül csókot leheltem kívánatos ajkaira.

   Egyre közelebb vagyok hozzá, hogy az enyém legyen, és a Kapitány nem is tudja, mekkora szívességet tesz nekem.

   Fájó szívvel, de otthagytam a cicámat, és hazamentem.

   Holnap találkozunk… Yuki!