Bevezető 2/2

*Akira szemszöge*

   Okazaki Akirának hívnak, Tokióban élek az anyámmal. Apám elhagyott minket, amikor még kicsi voltam. Nem is ismertem, de őszintén csak sajnálni tudom. Egy másik nő miatt hagyott anyámra és költözött el Európába.

   20 éves vagyok és Tokió egyik leghíresebb iskolájába, a Bell Liberty Akadémiára járok. Művészetet tanulok, és készülőben van a félévi kiállításom. A kiállítások miatt az iskola minden művészetisnek kibérel egy előadótermet, ahol bármilyen festményt, rajzot vagy akár szobrot is ki lehet állítani.

   Szerény személyem nagyon tehetséges a rajzolásban, persze ezzel sem az egómat akarom növelni. Esetleg lehet rám mondani, hogy a suli legtehetségesebb művésze vagyok. Ez az egyik dolog, amiért buknak rám a csajok. A másik ok meg a külsőm.

   Nem mondanám magam sportosnak, de azért van pár kocka a hasamon és egy kis izom is, van rajtam. 180 centi magas vagyok. A hajam olyan fekete, mint a legsötétebb éjszaka, elöl egy kicsivel hosszabb, mint hátul. A szemem színe majdnem vérvörös és a bőröm is tiszta fehér. Első ránézésre azt hiheti az ember, hogy vámpír vagyok, de azok ugye nem léteznek, így jönnek sorra a hülye kérdéseikkel, hogy honnan szereztem a kontaklencséket, meg hogy fiú létemre miért festem a hajam.

Amikor persze elmondom, hogy nem használok kontaklencsét és nem festem a hajam, a többség kiakad, hogy ez hogyan lehetséges. Ezeket általában letudom annyival, hogy örököltem.

   Na, de jól eltértem a témától. A külsőm ellenére nem vagyok egy csajozós típus. Sőt! A sötét és egyben eltitkolt oldalamról senki sem tud. Na jó, egy ember azért van, a legjobb barátom, Kise Ryouta.

   Már általános sulis korunk óta ismerjük egymást. Azt viszont tudni kell Kiséről, hogy izomból bukik a fiúkra. Erre akkor jöttem rá, amikor az egyik bulin tök részegen bevallotta az érzéseit. Másnap el is beszélgettem vele, és hát az lett a vége, hogy lefeküdtünk egymással. Hála az égnek megkaptam a seme szerepet, és még mindig én irányítok, ha együtt vagyunk, ami persze nem sűrűn van, mert Kisét nem tudom elképzelni úgy barátomként. Csak nagyon ritkán fekszünk le egymással és ez a mi kis titkunk. Mind a ketten ugyanúgy eljárunk bulizni és néha összeszedünk 1-2 csajt.

   Hát több dolgot nem is érdemes rólam tudni. Majd ha lesz valami, úgyis megtudjátok.

Bevezető 2/1

*Yuki szemszöge*

     Yuki Tachibana vagyok, 20 éves és most költöztem Japánba. Átlagosnak nem mondható a kinézetem. Esetleg a hajam, ami szőke és egy picit hosszabbra van vágva. Alacsony vagyok, 165 cm. A többi New York-i mellett elbújhatok. A szemem színe kék, vakítóan kék. Az emberek vagy barátkozni akarnak emiatt, vagy félnek ettől a kékségtől. Ha ez még nem lenne elég, olyan chibis szemem van, nagy és a lányok szerint aranyos. A suliban senki nem hívott a nevemen. Mindenki úgy ismert: A NAGY SZEMŰ TÖRPE. Hát kösz, vagy mi.

   Apámmal úgy döntöttünk, hogy visszaköltözünk Japánba. Ő törzsgyökeres, én csak nyaranta jártam ide a nagyszüleimhez. Imádtam minden nyaramat itt tölteni. Való igaz, hogy nem voltam az a barátkozó fajta, de azért nyárra mindig találtam valakit magam mellé. Ha nem játszótársat, akkor a nagyiék cicáját.

   Sokan megkérdezhetnék, hogy 20 évesen miért is jövök el a megszokott környezetemből. A válasz egyszerű, nem akartam magára hagyni az öreget, és rám is rám fért a környezetváltozás. Hisz anya már 3 hónapja meghalt, és el kellene engedni, de ez itt nem megy. Sok emlék köt ide miatta, a házunk, a park, ahova minden vasárnap kijártunk piknikezni, vagy a sulim, ahol anya volt az angol tanár.

   Hiányzik nekünk, de ha egy kicsit is felejteni akarunk, és nagyjából új életet kezdeni, akkor el kell, hogy engedjük anya emlékét, és ezt csak költözéssel tehetjük. Új munka, új suli, új élet.

   Mivel minden nyaramat ott töltöttem, perfektül beszélek japánul, de szeretek játszani az emberekkel. Elhitetem velük, hogy egyáltalán nem értem, amit mondanak. Imádom nézni az arcokat, mikor kiderül, értem, amit makognak. Néha volt, hogy véletlen válaszoltam a japánul feltett kérdésekre is, olyankor szinte mindenki elkezd panaszkodni, hogy mi jogon csinálok belőlük hülyét. A válasz egyszerű: ÉLVEZEM!

   Barátnőim nem nagyon voltak. Nem azt mondom, hogy szűz vagyok, hanem soha nem voltam még szerelmes. Mindig akadt valami más dolgom, persze a tanuláson kívül. Így nem csoda, ha csak alkalmi partnereim voltak, vagy csak egy hetes kapcsolataim.

   A japán Bell Liberty Akadémiára fogok járni, szakács szakra. Kíváncsi vagyok, milyen lesz oda járni. Még Amerikában is ismerik a nevét. Néhány osztálytársam baromira irigy volt rám, mikor megtudták, hogy Oda fogok járni.

   Imádok főzni. Míg anyám élt, sokszor segítettem neki, vagy főztem helyette. Azt mondták, egyszerűen istenien készítek mindent. Mivel mindent szinte anyámnak köszönhetek, ezért megfogadtam, hogy minden helyzetben mosolyogni fogok. Ezért rám ragadt a Vigyori név. Így a teljes gúny, vagy becenevem: A VIGYORI NAGY SZEMŰ TÖRPE! Még anyám temetésén se sírtam. Tiszteletben tartottam anyum utolsó kérését, miszerint: Soha ne sírjak, hanem inkább mosolyogjak.

   Az én történetem itt kezdődik. Japánba költöztem, Japán legjobb sulijába fogok járni, új életet kezdek. Megismerkedtem a szerelemmel és a fájdalommal. Semmi sem lesz könnyű, de ha el akarok érni valamit, akkor erősen hinnem kell benne.